Sztárom a Párom
Notting Hill (1999)

A sztárokban az a különleges, hogy mindenki ismeri őket, gyakran sokkal jobban, mint egyéb embereket, akiket élőben lehet látni. Mozdulataikat ezerszer megfigyelhetjük a hatalmas mozivásznakon, ismerjük a hangjukat, a hajukat, a mosolyukat, még azt is, ahogyan  hogy szerelmeskednek. Egyetlen probléma van csak, hogy belőlük, akiket ismerünk, egy-két tucat van, belőlünk pedig, akik ismerjük őket, több milliárd. 
A POP a popularitáson, népszerűségen alapul, a pop művészet, illetve a művészet pop megközelítése pedig azon, hogy minél népszerűbb valami, annál értékesebb, pl. annál nagyobb művészet. Kétféleképpen nőhet meg valaminek az értéke a népszerűség révén, az egyik a Van Gogh festmények esete, amiket reprodukciókból milliárdos nagyságrendű "embertömeg" ismer, viszont csak egy darab eredetije van neki, ami borzasztóan sokat ér. A másik a sima fogyasztási cikkek esete, amiknek tulajdonképpen nincsen eredetijük, (hacsak nem a fizikailag megfoghatatlan reklámjaik), viszont az emberek, akiket a pop kultúrában fogyasztóknak nevezünk úgy jutnak hozzá, illetve , mivel duplikátumokról van szó, hozzájuk, hogy fizetnek, ami miatt maga a márkanév, vagy a termék tulajdonjoga ér borzasztó sokat, és ez nemcsak egy sima piaci érték, hanem minden pillanatban jókora bevételt is produkál. A sztárok valójában ugyanolyan fogyasztási cikkek, mint a coca-cola, és ahogyan akárhány üveg coca-colát megihatsz, akkor sem kaphatod meg magát a coca-colát, mert az egy fogalom, ugyanúgy, akármennyit olvastál egy sztárról, akárhány ezer filmjét ismered kockáról kockára, maga az illető színész vagy méginkább színésznő akkor is totál elérhetetlen, egy egészen más dimenzió. 

Tom Cruise egyszer összetalálkozott egy európai klubban egy sráccal, aki (amíg mindenki más Tom Cruise-t tisztelte benne), egyszerűen nem ismerte őt, mert egy Szibériai kisvárosból származott, könyvekből tanult angolul, és nem volt tévéje. Tom Cruise félórákig nem hite el, hogy ilyen létezhet, de aztán annyira megkedvelte a srác társaságát, hogy később még egy kisebb fajta levelezés is lett belőle. Nave Campbell az 54 c. filmben olyan színésznőt alakít, aki a környékről származik, de befutott. Elmagyarázta Ryan Phillippe-nek, a bárpultosnak, hogy a hírnév azt jelenti, hogy két darab ruhatár és két darab barátikör, a normális egy helyett.  A sztárok nem mehetnek be egy McDonald’s-ba, nem szállhatnak villamosra, buszra, bár alkata válogatja, és vannak, akiket nem szoktak megismerni, nekik könnyebb. 
A Sztárom a Párom elég érdekes történet, tulajdonképpen a Pretty Woman 2 elkészítésére tett kísérlet, és ráadásul elég jól sikerült. Most nem Julia Roberts van az utcán, illetve egy társadalmi klasszissal lejjebb (elnézést az antikváriusoktól, nem úgy értettük), hanem Hugh Grant. Ahogyan korábban Richard Gere hezitált, hogy mi legyen ezzel a kapcsolattal, most ugyanazt teszi Roberts Grant ellenében. 
A film kellőképpen meseszerű, mintha "az angolok" elhatározták volna, hogy olyan Hollywood-i stílust dobnak be, amit még Hollywood sem tud.
  Ez is összejött, bár nem biztos, hogy örülünk, mert ez is csak azt bizonyítja, hogy ha van rá lehetősége, mindenki nagyon Hollywood-i filmet akar csinálni, de amíg nincs, addig csak szidja Hollywood-ot, mintha nem nekik köszönhetnénk napi film-betevőnk 90%-át. És amíg "az angolok" élből utálják Hollywood-ot, addig pl. a Spice Gilrs-t szinte a királyi család tagjává fogadják, vagyis nincs komoly tanulság, mert már rég tudtuk, hogy mindenki a saját piaci érdekeit képviseli, és ennyi. 
De visszatérve a Sztárom a Párom-ra, tényleg nagyon jó film, valószínűleg a legszebb történet, ami valaha létrejött egy színésznő és egy veszteséges utikönyv-bolt tulajdonosa között. 

Az átlagosan aranyos jelenetek között megbújik néhány igazi drágakő, amelyektől úgy távozol a moziból, hogy fel vagy dobva rendesen. Az egyik ilyen "drágakő", amikor Roberts és Grant egy éjszaka után, ami nem nevezhető "csak egy"-nek, ott heverésznek az ágyban, és Roberts nagyon zavarban van, és elmeséli Grantnek, amit Rita Hayworth mondott, és ami így hangzik: "a férfiak Gildával fekszenek le, (Rita Hayworth 46-os nagy címszerepe), és mellettem ébrednek fel." És ekkor Julia megkérdi, hogy most, hogy a nagy misztikum eltűnt, még mindig szépnek találja-e őt Hugh. Nagyon izgi jelenet, és úgy folytatódik, hogy Grant azt mosdja, most szebb vagy, mint valaha. Ebben a mondatban, hála két színész komoly tehetségének annyira benne van, hogy természetesen kevésbé szépnek látja, mint amíg nem "kapta meg", hiszen ez a természet alaptörvénye, hogy amit nem kapsz meg, az a legszebb, és legkívánatosabb, (lásd Kegyetlen Játékok), és ha ez így van, akkor ez kicsit mindenképp azt is jelenti, hogy amit "meg kapsz", arra máris más szemmel tekintesz. Szó, ami szó, nagyon szép, és emlékezetes jelenet. 
A másik finom darab az, amikor Julia felhívja a figyelmét Hugh-nak, hogy a hírnév igaziból nem számít, legalább is számára nem, és hogy Hugh is észrevehetné, hogy tulajdonképpen nem egy fogalom, nem egy intézmény, hanem egy lány áll ott előtte, aki kéri, hogy szeressék. Az is nagyon érdekes a filmben, hogy a hírnév miatt Hugh Grant mint William Thacker mennyire passzívat játszik, szinte semmit nem mer kezdeményezni Julia-val, Anna Scott-tal, mert amit egy sima halandóval megtenne, azt itt, ebben az esetben tilos, hiszen ha le akarja rohanni a bombázó sztárt, akkor nem különb az idióta lakótársánál, (aki a Tiszta Románc Floyd-jának a brit koppintása), és így persze mindig Julia kezdeményez. 
Abba jobb nem belegondolni, hogy az egzisztenciális különbségek egy idő után hova vezethetnek, pl. az emberek úgy kezdik el felfogni a dolgot, hogy Julia tartja el Hugh-t, és akkor Hugh elkezd alkoholizálni, és egy szép napon megcsalja Juliát, keserűségből, vagy talán amiatt is, hogy Julia miatt már nem akad olyan halandó csaj Notting Hill-en, aki ne vetné magát akár erőszakkal is Hugh ágyába. Ne, ebbe ne gondoljunk bele, "mert ez kéremszépen Hollywood, itt minden megtörténhet".